1. epizód

Na csajok,,, itt az első fejezet, ami nem lett olyan iszonyat hosszú, de remélem tetszeni fog...Nem akarok nagyon a részletekbe menni, és feltartani sem szándékozom a kedves errejárókat (xP) úgyhogy húzás olvasni... Akinek tetszik, az lécci írjon kommentet.. :)

Puszii, Lynaa

Lassan sétálgattam a parton, mit sem törődve az autogramomért sóvárgó fiatalokkal. Nem akartam ezekkel foglalkozni… Én csak egy nyugis napot szerettem volna, de persze nem kaphattam meg. „Sztár” voltam az istenért! Egy híres színésznő Miamiban. De ez engem, mit sem érdekelt. Nem akartam híres lenni, csak minden jött magától. Én csak játszani akartam. Azt csinálni, amiben jónak érzem magam…

- És… mit szólnál, ha elugranánk az ABC-be, vennénk egy doboz fagyit, utána meg hazamennénk, hogy nagykanalakkal megfalatozzuk, miközben majd arról ábrándozunk, hogy miért nem mentünk inkább egyetemre? –nevetett mellettem Katy, aki unottan hurcolta a kezében a strandpapucsát.

- Elég jól hangzik… - mosolyodtam el, de a kedvem nem lett jobb. Ha most bemegyünk abba a kibaszott áruházba, még a pénztáros is autogramot akar majd a lányának/fiának. De nem bánom… ha ez kell, ahhoz hogy egy jó adag vágyserkentőhöz jussunk, hát legyen.

A kosárba dobáltunk egy tej csokis, és egy ét csokis fagyit, majd egyből a pénztár felé siettünk. Egy szőke cicababa a rongybabaként használt párjával szépen becsusszant elénk, mire legjobb barátnőm hangos nemtetszését fejtette ki.

- Na ide figyelj kisanyám… -kezdett bele, a fejleordítós mondókájába, de kissé erősen is talán de befogtam a száját.
- Ne haragudjatok, csak tudjátok, sietünk… - motyogtam kedvesebben, de még belőlem is sütött a düh, a kis cafka pofátlansága miatt.
- Menjetek csak nyugodtan.. Mi ráérünk ugye, Nina? –húzta hátrább a kiskígyót, aki grimaszos arckifejezéssel méregetett.
- Akkor jó… ja, és… Nina Miamiban csak a kurvák hordanak harisnyát –néztem a lábaira tapadó nylonra
- Kristen… - hallottam a nevemet egy kétségbeesett hangtól.
- Igen? –mosolyogtam, a mellettem megálló lányra.

- Tudod a barátnőmnek, ma van a szülinapja, - aki mellesleg imád téged,- és az a helyzet hogy nem találtam neki megfelelő ajándékot, úgyhogy… esetleg adnál egy autogramot? –kért kedvesen, nekem pedig megesett rajta a szívem.
- Mi vagy te, valami jó tündér keresztanya, vagy mi? –horkant fel, Ninácska, mire az előbb autogramot kérő lány szólásra nyitotta a száját, de sikerült őt is lecsillapítanom.

- Hagyd csak majd én, elintézem. –mosolyogtam, és gyengén meglöktem, hogy menjem. Elvégre, ami nem rá tartozik, az nem rá tartozik. –Na ide figyelj, te nem is tudom honnan jött nagypofájú dög…
- Kristen. Egy rakás paparazzi áll a bejáratnál. Ugye nem akarsz a holnapi újságon szerepelni, egy megszégyenítő fotóval? –tette fel Katy a költői kérdését.
- Még nem tudod kivel húztál ujjat. Itt nem te játszod a brit királynőt, úgyhogy ideje lenne felébredni a habos-babos rózsaszín kis álomvilágból… - sziszegtem neki, miközben próbáltam rezzenéstelen arccal beszélni.

A pénztáros kezébe nyomtam a pénzt, aki, meg sem mert szólalni, az előbbi kis kitörésem miatt. Ha most kitálal egy magazinnak, akkor nekem tényleg lőttek. Katy kézen ragadott, majd fogott nekünk egy taxit. Berohantunk a házba, majd letelepedtünk a kanapéra. Mindketten szedtünk mindkét fajta fagyiból, majd az ölünkbe vettük. Benyomtam a tévét, ahol most másik énem – Hayley - szerepelt. Imádtam ezt az egészet… Lehet egy olyan világom, amiben mindenki egy másik lányt szeret… aki mégis én vagyok.

- Szép napot gyönyörűség… - csicseregte az ügynököm a telefonba, mint aki beszívott.
- Mitől vagy ennyire feldobva? –érdeklődtem, miközben bekaptam egy újabb kanál csoki fagyit.
- Egy újabb koncert Hayley személyében –mondta, én pedig kihallottam a hangjából a magasrendű önelégültséget.

- Hol, és mikor? –tértem rögtön a lényegre, ami persze azonnal elhallgatatta a szerény jótevőmből a fikarsztnyi kis örömöt is.
- Május 13.-án, Angliában. –mondta halkabban, ugyanis nagyon jól tudja hogy utálom a hideget… Viszont Londont mindig is csíptem.
- Rendben, de most mennem kell… Csengettek –nyomtam ki a telefont egy egyszerű kis füllentéssel, mikor megszólalt az az átkozott csengettyű.

- Hát te? –lepődtem meg, mikor feltéptem az ajtót, hogy melegebb éghajlatra küldjem a mögötte állót. De a szépszemű fiúnak hogy is lehet ellenállni?!
- Csak… Igazából bocsánatot kérni jöttem –mosolyodott el féloldalasan, de látszott rajta, hogy nem büszke arra, amit a barátnője művelt.
- Jó, de honnan tudtad, hogy hol lakom? –húztam fel a szemöldököm, miközben beljebb invitáltam.
- Elég csak megemlítenem a neved, és bárki elmondja… de azért nehéz volt bejutnom –röhögött, majd a kezét nyújtotta. –Rob vagyok.
- Kristen, -mosolygott majd kezet rásztünk. Tök rendes a srác… A kígyó barátnőjétől eltekintve.